Skip to main content

Gravity EP

Most, hogy már látom az új kislemezem tracklistjét, gondoltam írok egy pár sort, hogy miről is van szó. Ezt a Neurofolk LP kapcsán nem nagyon tudtam megtenni, ugyanis annak az anyagnak nem volt kifejezetten konkrét témája, illetve nem láttam magam elég tisztán - mostanra azonban szinte minden megváltozott, körülöttem is, bennem is, a zenémben is.



A címadó dal nagyjából két éve született meg, eredetileg citerára és énekre, az életem egy olyan időszakában, amely során a leghalványabb elképzelésem sem volt egyáltalán semmiről. Sem arról, hogy ki is vagyok, sem arról, hogy honnan jövök és mégis hová tart az az egész, amiben sodródom, sem pedig arról, hogy mit várok az alkotástól. Csak azt tudtam, hogy szükségem van rá, különben teljesen felemésztem magam, illetve felemészt a gravitáció. Kimondhatatlanul szégyelltem magam emiatt.

Persze hosszú ideig egyáltalán nem mertem kinyitni a számat, nem lett semmi az egészből, közben pedig egyre inkább, az amerikai utazásunkat követően aztán teljesen szétestem. Blogoltam is arról, hogy az elmúlt másfél évben hogyan próbáltam összekaparni magam: egy évre száműztem a szeszt az életemből, helyette módszeres önvizsgálatba és öngyógyításba kezdtem.

Megpróbáltam rájönni, miért, illetve hogyan is váltam olyan emberré, amilyennek ismerem magam, és hogy egyáltalán a magamról alkotott képem mennyiben alapul pontos meglátásokon, mennyiben tévképzeteken. Ehhez gyerekkori traumáimmal és álmaimmal egyszerre kellett szembenéznem. Utóbbiak közül a legjelentősebbek, hogy hosszú éveken át egyszerre akartam Joe Satriani és Axl Rose lenni. Ez nyilván nem fog megtörténni (már csak a hangszer-választásomból, illetve adottságaimból következően sem), viszont lassan világossá vált előttem, hogy az éneklésre való hajlandóság nem csak technikai okokból (nem rossz néha ledúdolni egy ötletet egy basszerosnak pl.) hiányzik az életemből. A magamba nézés pedig témákkal is szolgált bőven - így kezdtem bele ebbe a számomra is váratlan repertoárba.



A Gravity klippjének forgatására kölcsönkaptunk egy füstgépet - ezúton is hálas köszönetem, Tibor, bár nem ismerjük egymást, de régi vágyamat segítettél valóra váltani. Szóval egy füstgépet, amit aztán a Center színházban (nektek is ezer hála!) tűzvédelmi okokból sajnos, vagyis hát szerencsére nem tudtunk használni. Azért szerencsére mert csalódottságomban úgy döntöttem, kukázom egy régi beatemet az anyagról, helyette összerakok inkább egy vadonatúj nótát, egy hét alatt. "Rage is like smoke", kezdtem írni a szöveget, csak hogy legyen most már tényleg füst a képen, mert az olyan popsztáros menőség. Ebből lett a Breathe Out, meg néhány kifejezetten izgalmas felismerés az érzelmeim természetét illetően.

A Lake című darab eredetileg a Zajnalnak íródott, de Boldizsár laposnak találta, és az elképzeléseimhez képest túlságosan bele szeretett volna nyúlni, így végül elengedtük. A Zajnal most különben is új utakon jár, nemrég elkezdtünk négyesben, közös jammelés útján írni az új dalokat, és olyan magasságokba emelkedik az egész, hogy azt hiszem jobb ez így - meghaladtuk már azt, amit én ebbe a nótába egy évvel ezelőtt beletettem. Na de ezzel együtt is egy végtelenül önfejű arc vagyok, szóval egyszer csak azon kaptam magam, hogy szövegért kiáltozik a dolog, meg bennem is éppen kiáltozott valami tavaly novemberben, amikor a nagy nemivás kellős közepén, egy tömött kocsmában a cukormentes kólámat szopogatva (elfogyott a normális) leírtam, hogy milyen is az a furcsa apátia, ami belengi az életemet. Vannak még terveim ezzel a dallal.


Mask pedig, melyhez a harmadik videóklippet készítettük, eredendően semmiről sem szólt. (Nyilván címe sem volt.) Csak ment egy cool dallam a fejemben, gondoltam meghangszerelem. Aztán valahogy bejött ez a balkáni hangsor, és kitaláltam, hogy erre írok visítós basslinet. Kicsit lapos lett, úgyhogy ráfurulyáztam, hogy kijöjjön valami harmóniamenet, amit megtámasztottam az odavagdosott citerával. Iparosmunka. De nagyon visz. Igazi nosztalgikus stíl - számomra is, meg a dubstep műfaján belül is. Talán a visszanézés a témája. És a haladás, haladni vágyás fájdalma. Ami persze valami egyértelműen pozitívat ígér (kis A-dúr ott a reszelés végén), de végül mégis legyőz a félelem, és visszatérünk a könnyed mámorba. (Ahogyan én is éppen ezt teszem január elseje óta, lévén újra szeszelgetek.)



Nagyjából minden dalom erről szól. A citerás szólók is. A haladás fájdalmáról, megrekedtségről, a magánytól való félelemről. Már amennyire a zenei szocializációm és képességeim lehetővé teszik, hogy ezt megformáljam. Vissza-vissza tér a fejembe, hogy ez a maradás, félelem általi bénulásban való tétlenség, csicskaság, leginkább az állandó bűntudatomból következik, pontosabban abból, hogy egészen kiskoromban megtanultam ezt eltemetni. Csak néha tudok kitörni, és valóban tenni, cselekedni, jelen lenni. Természet, alkotás, másokra figyelés - ez mind segít, de mindig ugyan oda térek vissza. Mindig haza. Félek, és a félelmem, tétlenségem, látszólagos belenyugvásom miatt is állandó bűntudatom van. Amit igazán senki sem értett még meg, soha. És nem is tudom, mire lenne jó, ha bárki megértené. Talán nem lennék annyira egyedül.

Mindezt végre elengedni úgy tudom, ha többé nem rejtőzök el sem mások, sem saját magam elől. Mától k0v1 helyett Gábor Kovács (illetve trollkodásból itt-ott Citerás Fiú) - és minden mögött amit teszek, minden zene mögött, amit elengedek, minden zene mögött, amiben benne vagyok (legyen az neurofolk, vagy Zajnal, vagy moldvai népzene), pontosan ugyan azzal a tiszta elemi motivációval állok: feloldódni az életemben, feloldódni veletek. Hálás vagyok, ha követtek az úton! <3

Comments

Popular posts from this blog

Neurofolk

A neurofolk a magyar népzene és kortárs elektronika legkevésbé kézenfekvő találkozása. Nem house-beatekre kent népi énekmintákról van szó, nem is népdalok könnyűzenei újrahangszereléséről, és nem is népi hangszerek puszta meglobogtatásáról az uccsó refrén előtt, vagy alatt. A neurofolk egy kapcsolat a fejemben az elemi erejű csángó furulyajáték és a heves, sokszor agresszív, urbánus zenei kultúra között, melyek összefonódása gondolati, stilisztikai, akusztikusan is megvalósítható, és ritkán tudatos. A neurofolk öndefiníció.

Tulajdonképpen csak hagyom, hogy egyszerre jöjjön ki belőlem minden, amit tinédzserkoromban magamba szívtam, a Black Sabbathtól Legedi László István bácsin át egészen Joe Fordig. Szóval minden körülmények között olyan zenét csinálok, amit szétadok, kompromisszumok nélkül.